Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Örökség 5

2021.05.31

Másnap délután Thomas írásait kezdte olvasni:

1922 ben születtem Londonban apám James Herty közép Európából konkrétan az Osztrák- Magyar monarchiából érkezett az országba még a háború előtt. Az ok amiért Angliába jött a házassága volt. James vagy ahogy akkor nevezték báró Hertelendy János földbirtokos volt Magyarországon egy olaszországi utazása során ismerkedett meg a fiatal Elizabeth Swansommal egy angol textil nagykereskedő lányával.  Az ismerkedésből szerelem majd rövidesen házasság lett. A fiatal pár Londonba költözött apám felvette a James Herty nevet és angol állampolgárságért folyamodott, miután vagyonos volt és felesége angol ezt meg is kapta. Az első világháború idején már angol állampolgár volt.

James Herty az áthozott vagyonát London környéki földek vásárlásába fektette. Az ő hagyományai szerint csak a föld az, ami megtartja értékét, csak abban hitt igazán. És igaza is lett ahogy a főváros terjeszkedett a földjei egyre többet értek, mire én megszülettem már nagyon gazdag ember volt. Ahogy én emlékszem rá nem volt túl magas ember és inkább vékony testalkatúnak volt mondható.

Anyámat sajnos csak képről ismertem mert születésem után egy évvel meghalt, ez akkoriban nem volt ritka sajnos. Dadusok nevelőnők, és apám nevelt. Amig kisgyermek voltam sok időt töltött velem, meg tanított a saját anyanyelvén magyarul ez lett a mi titkos nyelvünk sokat bosszantottam vele a nevelőnőket.

Mikor iskolába kerültem kicsit elszakadtunk, egy közép angliai bentlakásos elegáns magán iskolába kerültem. Ezután már csak a szünetekben láttuk egymást. Újra nősült és az új házasságból is született egy fia a féltestvérem Archibald.  Köztünk nem tudott kialakulni igazi testvéri kapcsolat, mert alig találkoztunk. Igazság szerint az új felesége elfogadott, de nem szeretett. Találkozásaink ritkultak és formálissá váltak. Nem volt ez szokatlan az úgynevezett jobb angol körökben.

Egyetemre már Cambridgbe jártam nyelvszakra szlavisztikát oroszt és egyéb szláv nyelveket tanultam. Németül az iskolából tudtam, magyarul meg otthonról, mire végeztem beszéltem vagy hat nyelvet.

Mire elvégeztem az egyetemet háború volt. Természetesen én is szolgálatra jelentkeztem. Mint egyetemet végzett nyelveket beszélő ember nem a frontra kerültem. Hadnagyi rangban fordítóként dolgoztam, akkoriban még nem is tudtam, hogy hol arra csak később derült fény, hogy a szervezet, akinek dolgoztam az a katonai hírszerzés. 

Itt találkoztam édesanyáddal, aki szintén ott dolgozott, mint gépírónő. Gyakran találkoztunk egymással fiatalok voltunk és romantikusok, neki tetszett a snájdig kis hadnagy, aki olyan okos sok nyelvet beszél, és ami még fontosabb volt akkoriban saját kis lakása is volt Londonban.  Nekem is tetszett a kis cserfes szőke lány. Mindketten nagyon tapasztalatlanok voltunk. Ö az életkora miatt, én meg az egyetemről kikerülve most próbáltam ismerkedni az átlagemberek életével, akikkel eddigi életem során nem sokat találkoztam.

Az angol kollégiumokból az elit kerül ki a kinek fogalma sincs a való életről, ilyen voltam én is. Szinte semmit nem tudtam a való életről, és amibe kerültem az meg a háború miatt nem volt normális. Igy természetes volt, hogy amikor találkoztam egy fiatal lánnyal, aki szóba ált velem rögtön azt hittem szerelmes vagyok, mert ugyan mi más lehetnék.

 Ő is középosztály béli családból származott, de az ő családja nem volt vagyonos. Vidéki tanáremberek voltak. Susan az édesanyád egyedül élt Londonban egy női szálláson miután 19 évesen önkéntesként bevonult a hadsereghez. Akkoriban az emberek könnyebben kezelték a kapcsolatokat mert benne volt a levegőben, hogy lehet, hogy csak egy nap az élet. Mi is ezt mondogattuk, pedig egy irodában dolgoztunk, ahol aztán igen kis valószínűsége volt a halálnak.

 Susan egy hétvégén bemutatott a családjának és a következő hétvégén már össze is házasodtunk. A családomnak csak egy értesítést küldtem, meg is jött a gratuláció tőlük, de semmi utalás arra, hogy rám vagy a feleségemre kíváncsiak lennének. Azután jött London bombázása és akkor tényleg úgy nézett ki, hogy a csak egy nap az életnek komoly realitása van. Lakónegyedek dőltek romba, és nagyon sok volt a halott.

Mi messze laktunk a belvárostól igy nem voltunk veszélybe csak, amikor dolgoztunk mert az iroda egy frekventált helyen volt. Igaz volt óvóhely, de csak ritkán vettük igénybe. A feladatunk az elfogott ellenséges üzenetek fordítása volt, és azok ömlöttek a nap huszonnégy órájában folyamatosan. Reggel nyolctól este nyolcig dolgoztunk, de mert fiatalok voltunk este nyolc után még a nyitva tartó helyekre mentünk vagy valamelyikünk lakásában iszogattunk, beszélgettünk tovább.

Persze a hasonló a hasonlóval törvénye itt is működött, a barátaim nagy része az egyetemről került ki, érdekes módon a társaságból csak kevesen kerültek a frontra általában irodákban dolgoztunk, bár néhányan büszkén egyen ruhában jártak, és lenézték az olyan civileket, mint én. A munkájáról természetesen senki nem beszélhetett.

A győzelem után azt hittem leszerelnek és kezdhetjük a civil életünket, de nem igy történt. Közölték, hogy szolgálataimra továbbra is szükség van és Európába küldtek. Susan leszerelt és beiratkozott az egyetemre. Ez akkor a leszerelt katonáknak ingyenes volt.

Berlinbe kerültem az angol zónába, feladatom a foglyok, menekültek kihallgatása volt. Nagy hasznát vették az orosz és magyar nyelvtudásomnak. Három évet voltam Berlinbe, ami akkor egy rettenetes hely volt, az emberek éheztek a város romokban hevert, és mi már a harmadik világháborút terveztük. Mert valójában ez volt a feladatunk, információ gyűjtés az oroszok által megszállt területekről. Nagyon hamar kiderült, hogy az eddigi harcostárs már potenciális ellenfél.

Mikor visszarendeltek Londonba, már tudtam belőlem már nem lesz civil nyelvész vagy ha igen nem hamarosan. Az MI-5 magyar szekciójába kerültem. Susannal úgy csináltunk mintha minden a régi lenne, de, már semmi nem volt az. Neki kialakultak az egyetemi társai barátai, én meg olyan voltam mintha egy idegen bolygóról érkeztem volna. A munkámról nem beszélgethettem, és kapcsolatokat sem nagyon tarthattam kívül állókkal. Szinte megváltás volt számomra mikor 1953 ban Budapestre helyeztek hivatalosan követségi titkár beosztásban. Susan Londonban maradt az egyetem miatt.

Art nagyon furcsán érezte magát a sorok olvasása során. Mintha idegen hálószobákba leselkedne, talán Georg is igy érzett gondolta, még akkor is, ha neki az apja volt, aki írta ezért nem irt könyvet belőle. Meg lehet egyáltalán ismerni egy embert a saját visszaemlékezéseiből kétlem gondolta. És arra gondolt, hogy ő mit írhatna le az életéből, nem sokat és az sem volna érdekes senkinek. Ami meg talán érdekes volna, bár az is csak néhány embernek, vagy hivatalnak arról meg úgysem beszélhetne. Talán a nagybátyja is úgy volt ezzel.

Most már Georg visszaemlékezéseire volt kíváncsi, vajon ő mit csinált?  Mi volt a véleménye az apjáról igy a halála után?

A dátum szerinti utolsó bejegyzést vette elő 2007 márciusában íródott, vagyis több mint négy éve.

 

Georg:

Chew Stoke 2007. március

Tegnap elhagyott az egyetlen igazi társam az itteni életemben Totó elpusztult. Az állatorvos nem tudott semmit mondani azt mondta lehet, hogy öreg volt, vagy megevett valamit mert akár mérgezés is lehetett. Én erre gondoltam egyre paranoiásabb vagyok. Olyan jól megvoltam ebben a kis faluban már tíz éve, de mostanában furcsa események történtek. Jeremy a kocsmáros azt mondta, hogy egy idegen érdeklődött utánam, de mikor megmondta hol lakom, egy kicsit gondolkozott aztán ivott egyet és elment. Azt mondta erős skót akcentusa volt.

Valamikor sok barátom volt arrafelé, hiszen ott dolgoztam az első és utolsó munkahelyemen egy gimnáziumban voltam francia tanár. De azért nyugtalanított a dolog. Ahogy már írtam szinte egész életemet kollégiumokban töltöttem. A gyermekkorom felhőtlen volt a kamaszkoromról ezt már nem tudnám elmondani.  12 éves voltam akkor már hat éve jártam abban a középangliai magániskolában.

A társaim hirtelen mind nagyobbak és erőszakosabbak lettek én alacsony voltam és vékony az egyetlen dologban, ami akkor abban az iskolában számított a sportban tehetségtelen voltam. Addig azt hittem sok barátom van és kedvelnek, de kiderült, hogy nem igy van. A helyzetem annyira megromlott, hogy kértem írassanak át egy másik intézetbe. Igy kerültem Eatonba.

Ez egy nagyon elit iskola volt és ennek megfelelően nagyon drága is, viszont itt odafigyeltek a gyerekekre már semmilyen atrocitás nem ért. Itt ismerkedtem meg Jean Claudal egy francia fiúval, aki a legjobb barátom lett. A megismerkedésünk oka az volt, hogy én még az előző iskola miatt beszéltem franciául, míg a legtöbb gyerek nem. Miatta kezdtem oroszul is tanulni mert ő is tanult, az anyja orosz volt neki az volt az anyanyelve sokat segített nekem is. Érdekes, hogy csak most tudtam meg apám is beszélt oroszul, sőt szlavisztikát tanult az egyetemen.

Én francia irodalmat tanultam majd évek múlva ugyanott. De most még Jean Claudnál tartunk szeretek rá emlékezni, bár már évtizedek óta nem az életem része. Ő is vékony kisgyerek volt, de kicsit magasabb, mint én ő barna volt göndör hajjal kék szemmel én szőke és szintén kék szemű. Mind a ketten nagyon jól festettünk a hagyományos Eatoni formaruhánkban. Késóbb még magasabb lett, de megőrizte a vékony alakját, talán az orosz anyjának köszönhetően, aki valamikor balett táncosnő volt.

Mi angolok ritkán mondunk ilyet, de gyönyörű szép fiatal férfi lett. A nyári szüneteket mindig náluk töltöttem, a szülei nem éltek együtt ez nekünk jó volt, mert két hétig Párizsba lehettünk az anyjánál, majd vidéken az apjánál. Sokat tanultam tőle csak egyet nem tudtam megtanulni azt a könnyed eleganciát ahogy az életet kezelte, sokszor mondogatta nekem:

- Georgie kedves túl komolyan veszed az életet, túl sokat tervezel és gondolkozol, nem éri meg

Igaza volt, de én azt akkor még nem értettem, vagy nem akartam érteni. Nagyon modern szülei voltak anyja egy gyönyörű nő volt, aki egy idős festőművésszel élt együtt valószínűleg annak a pénzéből. Az apja vidéken élt egy kisebb kastélyszerű házban nagy földbirtokai, és szőlői voltak. Egy amerikai barátjával Timmel éltek a birtokon. Ott ismertem meg egy kicsit a borokat És ott láttam először két férfit együtt élni.

Az egyetemi évek alatt elszakadtunk egymástól Jean Claude otthon tanult Párizsban én Oxfordban. Persze ha csak tehettem és hívott utaztam, hozzá. kapcsolatunk, amit én egészen másnak hittem elég szoros maradt.

Egyetem után egy évig nem csináltam semmit, aztán gondoltam megpróbálkozom a tanitással, egy Edinboroughi leánygimnáziumba lettem francia tanár. he egy kicsit is tapasztaltabb vagy idősebb lettem volna nem tettem volna ilyet, de fiatal voltam és nem sokat tudtam az életről.

A leányok meg a legkevésbé sem érdekeltek, csak ezt sem ők sem a kollegáim, akik nagyrészt idősebb nők voltak nem tudták. Megpróbálom kívülről szemlélve magam leírni, hogy is néztem ki akkor mikor 25 évesen beléptem a gimnázium kapuján. Közép termetű szőke fiatalember jó minőségű drága cipőben világos szürke nadrágban sötétkék kasmír garbóban. Az igazgatónő már a bemutatkozáskor figyelmeztetett, hogy öltözködjem szerényebben.

 Nem nagyon tudtam mire gondol, de az órákra már zakót is vettem. Igy is népszerű voltam a tanítványaim között, igaz nem sok versenytársam volt a többi tanár udvariasan fogalmazva is középkorú nő volt, a férfi tanárok kettő volt rajtam kívül mind ötven felettiek volta. Előszőr jól éreztem magam a városban, lakást béreltem és élveztem, hogy saját lakásom, saját háztartásom van.  Természetesen hívtam, Jean Claudot hogy látogasson meg de kitért azt mondta majd talán nyáron amikor szünetem lesz.

Lett néhány ismerősöm a városba, mivel gyakran eljártam művészeti eseményekre. Ezeket jobban kedveltem, mint a hangos pubokat vagy a sporteseményeket. Ezeknek az ismerősöknek a nagy része   aztán elmaradoztak mellőlem, Ez visszagondolva teljesen érthető volt mert én állandóan Jean Claudéról a francia szerelmemről meséltem nekik, igy elmaradtak mellőlem.Az első nyári szünet, amelyik számomra tanárként az utolsó is volt nagy eseményt hozott egy kirándulást Párizsba. Én talán még a lányoknál is jobban izgultam, csak teljesen más okból, értesítettem Jean Claudot hogy mikor és hol leszek Párizsban és megbeszéltünk egy találkozót.

Olcsón szervezett út volt vonatokkal meg komppal mentünk. A kis csapat nagyon jól nézett ki a lányok formaruhája skót kockás szoknya blúz kis sapka, ami otthon Edinboroughban természetes volt itt nagy feltűnést keltett. Még néhány újságban kép is megjelent az állandóan viháncoló skót lányok csapatáról. Ez engem nem sokat érdekelt. Én alig vártam, hogy Jean Claudéval találkozzam. Erre persze csak este kerülhetett sor mikor a lányok a többi vezető, meg az én reményeim szerint is lefeküdtek aludni. Később kiderült ez nem teljesen igy volt. Ahogy semmi sem ezen az estén.

Jól akartam kinézni a találkozásunkon, mit jól akartam kinézni hóditó akartam lenni, hiszen már több mint egy éve nem láttuk egymást. A világos nadrág a kék zakó a kigombolt nyakú fehér selyeming a kék sállal, szerintem észbontó volt. Jean Claude is azt mondta, amikor csókkal üdvözöltük egymást egy a szállodához közeli kávézó teraszán. Ő egyszerűbben volt öltözve neki nem kellett ruha a hóditáshoz, ő szürke pulóverben is szép volt. Ki vette észre a vaku kis villanását a találkozásunk pillanatában, mi nem az biztos.

- Jól nézel ki Georgie, mit mondjak, semmit sem változtál

- Ennek örülök Te sem sokat

- Kösz

- Mit csinálnak a kis skót lányok, láttam őket az újságban, gondolom mind szerelmes beléd

- Ugyan hagyd remélem alszanak, és tudod, hogy nem érdekelnek

- Nem is tudom, az emberek változnak nem?

- Mire gondolsz?

- Hagyjuk talán később együnk valamit

- Igazad van.

Ételeket és bort rendeltünk, számomra minden olyan volt mit régen francia kávézó teraszán ülök a kedvesemmel francia ételeket eszünk, finom bort iszunk maga a tökély. Csak valahogy a beszélgetés nem ment.

- És hogy vannak a szüleid? -kérdeztem, hogy beszéljünk már valamiről

- Ó, ne is mond anyának most egy költő barátja van velünk egyidős jó fej srác gyakran találkozunk, mikor a városba jövök.

- És apád

- Ő elment Amerikába Timhez most én lakom a birtokon

- Nem mondod földesúr lettél?

- Úgy néz ki

- És veled mi van mesélj?

- Velem aztán nem sok tanítom a franciát, van egy kis lakásom Edinboroughban. Tudod, amit mindig meg akartam neked mutatni, de sose jöttél át, hogy megnézd

- Georgie változnak az idők és az emberek is. -mondta elég hosszú hallgatás után

- Én nem változtam Jean Claude én nem! - mondtam hevesen és megpróbáltam átölelni, de elhúzódott

- Tudom Georgie erről akartam veled beszélni, csak elég nehéz.

- Mi történt van valakid? - kérdeztem, mint egy féltékeny feleség egy rossz színdarabban

- Ugyan, dehogy nem erről van szó. Változnak az idők Georgie arról van szó, már nem vagyunk diákgyerekek, ami akkor volt az számomra elmúlt. Ezért nem utaztam soha hozzád reméltem megérted.  Jó, hogy Párizsba jöttél mert legalább személyesen tudom megmondani, megnősülök Georgie

Mintha rám dőlt volna az épület úgy éreztem magam, tudtam, hogy nem tudok egyetlen értelmes mondatot kinyögni sem igy csak felálltam és elmentem. Kiabált utánam, de nem álltam meg.

Azóta sem láttam és nem is hallottam róla.

Kijelentkeztem a szállodából és senkitől el se búcsúzva egyszerűen ott hagytam őket. Ezt a mai napig sajnálom aranyos gyerekek voltak.

Azt is csak egy év múlva tudtam meg, hogy az iskolából fegyelmivel eltávolítottak, mert készült rólam egy kép Jean Clauddal amint éppen csókkal üdvözöljük egymást. Az angol bulvár azt írta, férfi szerelme miatt otthagyta tanítványait a fiatal francia tanár Párizsban.  Később megtudtam, hogy Anyámat nagyon rosszul érintette a dolog. Csak mosolyogtam rajta hiszen évek óta semmiféle kapcsolatunk nem volt.

Az ezt követő évekről talán még írok.

Art mire idáig jutott megint este lett kiment a kutyával sétálni

- Látod haver az egyszerű sem mindig olyan egyszerű, nincs ember titkok nélkül

- Kaff

- Igen nekem is vannak titkaim és az én életem se leírható öt sorban, de a többi Hertyvel ellentétben én még élek. Megváltozhatok talán meg is fogok, már az is változás, hogy veled sétálok, az, hogy beszélgetek is az a rosszabb része

- Kaff kaff

- Tudom te örülsz neki, mert csak én hülyülök nem te.

Mikor visszamentek nagy ötlete támadt elővette a gépét és nem is olyan nehezen megtalálta Jean Claude Perrént az Etonban tanuló gyerekek között. Miután a név megvolt talált borral kapcsolatos hivatkozásokat, ahol előfordult a név. Aztán megtalálta a címét is. Gondolta talán ír neki egy levelet majd valamikor mikor már minden tud Georgról.

Most már kíváncsi volt arra a bizonyos három évre.